Category: party

Black Friday

Quiz: how to be unbelievably and limitless naughty?

Background: my son, Walter (10) attended a Santa Claus party today. He reports to have been rather bored as Santa made a far too long speech, meanwhile Underaged Walter understandably got a little hungry, so he carefully took some sweets from the pocket of Black Pete.

MY SON HAS PICKPOCKETED BLACK PETE!!!!!

I envision a bright future for him in the business world.

Innovation

Me (enthusiastically): ‘Look at that innovative solution on the beer crate – a handle in the middle! I cannot recall it from earlier, there were handles only on the 2 sides..’

My husband (mutually enthusiastic): ‘Indeed! Isn’t technological revolution wonderful! How easier life has become for single alcoholists!’

Nuances

I’ve just found back an email: my announcement from 3 years ago made to the parents of our son’s class:

‘Parents of children from 2nd grade – attention attention!

Walter (7ys) invited yesterday already some of his friends for his birthday party in December.

The invitations were perfectly made, only the date, time and location is missing from some of them.

Plus he couldn’t exactly tell who he has already invited.

If you happen to see a mysterious invitation card where – with a bit of luck – the name is indicated, please let me know, and you will receive some additional irrelevant details. Have a nice day all!

Parents solve everything

Our son, Walter’s (10) birthday party takes place this afternoon in a playhouse. A lot of toys, pancake and other inevitable ingredients foreseen.

Walter (last night before going to bed, slightly worried):

‘Papa, what would happen if I became ill by tomorrow? All has been organised and been paid..’

My husband: ‘We would solve it Walter, do not worry.’

Walter: ‘Hurraaay!! You are the best papa!’

My husband: ‘..As I said we would solve it. We would look for another boy aged 10, named Walter, and go for the party..’

Long live your country! Whatever it is called..

– Hungarian follows –
The days at the end of March remind me of the occasion, when some years ago our family got invited by friends to a Greek event: on 25 March all Greeks traditionally celebrate (via singing and dancing) the fact that they successfully fought for independence from the Turkish (Ottoman) Empire after 400 long and painful years.
Our son was still small – you might know, this is the age group when children already like to make bold statements, preferably in public, when the power of their vocal chords is directly proportional to the number of people around within great hearing distance – and so when the Greek national anthem started and people were standing up with tears in their eyes he found it the right moment to ask it loud and clear:
“…..And so here everybody is really TURKISH?”
At that moment my husband, myself and our daughter immediately replied in such a perfect coherence and syncronity which according to any randomly chosen family psychologist would have been seen as the Ultimate Sign of Family Unity, and which, by the way, is hardly ever experienced in our family, however this time our carefully elaborated message was perfectly aligned both regarding content and form, being: “SSSSSHHHHhhhhhhhhhh!!!!!!!”
I cannot but wonder how anachronistic construction a child is: it is not only the ‘mute’ button which was completely missed out at the design, but also basic blogging features (‘moderation’ and ‘pre-approval of comments’) seem to be also missing..
___________
Március vége egy múltbeli eseményre emlékeztet: anno görög barátaink ünnepre invitáltak bennünket – énekkel-tánccal emlékeznek meg a pirosbetűs márc. 25-i nemzeti sorsfordítóról, amikor is népük 400 kínkeserves év után kivívta az Ottomán Birodalomtól való függetlenségét. 
Fiunk még kicsi volt, abban az életkorban – talán ismerősen cseng egyeseknek – amikor a gyerekek szívesen tesznek bátor kijelentéseket, mindezt lehetőleg széles nyilvánosság előtt, főképp olyan helyzetekben, ahol a kijelentés bátorságának foka egyenes arányban nő a hallótávolságon belül elhelyezkedő felnőttek számával.
Ezután már nem is volt különösebben meglepő, hogy mikor az egybegyűltek épp felállni készültek könnycseppel szemükben a görög himnusz felcsendültekor, fiam szép hangosan (ahogy mindig biztatjuk hogy beszéljen), valamint kristálytiszta artikulációval feltette a kérdést, miszerint “..És akkor itt most tényleg mindenki TÖRÖK?”
Abban a pillanatban házastársam, én, és lányunk a családunkban normál hétköznapokon egyébként csak egészen kivételes esetekben megmutatkozó egyetértésben reagáltunk, az összehangoltságnak olyan fokát felmutatva, melynek láttán bármely tetszőleges családpszichológus elégedetten csettintett volna nyelvével hogy ez aztán a családi egység, mely üzenetünknek lényege röviden összegezve a következő volt: “PSSSSSSSssssszzzzzzztttttt!!!!!!!!!”
Nem győzöm csodálkozni, mennyire korszerűtlen konstrukció is egy gyerek: nem csupán “elnémít” gombot mulasztottak el rátervezni, de a legalapvetőbb blogolási funkciókkal (“kommentek moderálása/engedélyezése”) sem rendelkezik..

Juan Carlos for President

My daughter (13 years old) has been learning to play the jazz saxophone for 5 months. 
Her teacher, Juan C, a gentleman from Cuba, is a professional musician, who has taken up teaching not so long ago – meaning he does not necessarily follow the ‘music school protocols’ in each and every aspect.
Now e.g. in order to introduce his students to the Real World from a very early age of their studies, for today he organised a small concert for them in one of the local jazz cafes in Antwerp.
I find it simply gorgeous – at least I still clearly remember that the peak moment of my music school studies was when I could play at the Christmas concert in the local old-age home.
My daughter’s concert performance has been recorded, which – in order not to hurt the sensitivity of those of my readers here who are not completely deaf – I’m not going to show now. 
Rather a photo: this was taken 5 months ago, the day when she could touch her saxophone for the first time.
By the way, approximately the same day when I last saw her practicing.
______________
– Hungarian follows –
Szóval az úgy volt, h Noémi (13) 5 hónapja a helyi zeneiskola szervezésében jazz szaxofonozni tanul. 
Az oktatója, Juan Carlos, egy kubai úriember, aki főfoglalkozású koncertzenész, valamint saját produkciós céget irányít. 
Utóbbi okán, tehát hogy a tanítás inkább mellékszál az életében, és amúgy gyakorló előadó, az oktatási módszertanról alkotott nézetei sem a zeneiskolákban (legalábbis számomra) megszokottak. 
Annak érdekében pl hogy a gyerekek ne csupán az iskola elzárt világában zenéljenek, hanem már rögtön a hangszerrel való ismerkedés kezdeteitől megtapasztalhassák, hogy mire is (lesz majd egyszer soká) jó ez az egész, szervezett nekik mára egy fellépést az egyik helyi jazz kávéházban.
Szerintem az ötlet káprázatos, legalábbis én még élénken emlékszem, hogy zeneiskolai hangszeres tanulmányaim csúcspontját az a délután jelentette, mikor karácsonyi műsor keretében felléptünk a kerületi idősek otthonában.  
Lányom mai szerepléséről egyébként videofelvétel is készült, amit a nem teljesen süket olvasókra tekintettel most inkább nem tennék közzé – majd ha már a játszott dallam is felismerhető lesz. Az addig hátralevő 10-15 évet a fentebb csatolt fotóval kívánom áthidalni: ez a kép aznap készült, amikor 5 hónappal ezelőtt először fogta kezébe a hangszert. 
Megjegyzem, gyakorolni is hozzávetőlegesen ekkor láttam utoljára.