Postman

– Hungarian follows –

Some time ago we were invited to a corporate event in a restaurant to celebrate with my husband’s colleagues. This made us remember how his Belgian career started – and what our children understood from it.

It was a winter morning 7 years ago when the teacher of our son in the smallest kindergarten group, asked my husband what his job actually was.

The reason for that was that in the kindergarten they have a project-work each and every week (‘at the doctor’s’, ‘moving’, ‘sea animals’), and it comes at hand, when a mama or papa proves to be a doctor, mover or marine biologist, so due to the personal link children are even more attentive and active in the subject.

Consequently, beginning of the year, one of the main tasks for the children had been to interrogate their parents at home what they did for a living. Our 3 year old son also did accordingly.

For which reason that morning the teacher gave a specially warm welcome to my husband already at the door, indicating that his Big Moment has finally arrived, as next week for a new project they would badly need a …… postman.

Father of my children shared the teacher’s enthusiasm for a while – as ‘post’ was indeed an exciting subject to investigate – and, heading for the door, wished the teacher good luck in conducting the project work – when she indicated that she actually thought my husband could help.

Then they managed to reconstruct what must have happened: one day our son did ask his father of his job, but then, the next day, our gold-blond-haired, 1ste-kleuterklas 3 year old, instead of coming out proud in his high-pitched voice with the fact that his daddy was a ‘Procurement Manager at a Logistics Consulting addressing needs of US chemical conglomerates’ happened to say ‘he’s a postman’.

Shorter, and at least makes sense.

Having recovered the truth that morning, the teacher, gave a friendly laugh, and – proving she was a born diplomat – also made some desperate efforts to hide her disappointment, however what she apparently thought was ‘hmm, a Procurement Manager at a Logistics Consulting, god, what the hell can it be? He should have become a postman instead, a decent job that would make sense. Also it is shorter.’

My husband, recognizing the extremely tense moments, added the below in his defence:

1.) even though he finally chose another profession, deep in the heart, as a child, he always wanted to be a postman

2.) should the occasion arise that the weekly project of the Bees kindergarten group is about procurement managers (working for logistics consultings) (addressing needs of US chemical conglomerates) he is at the kindergarten’s disposal..

But that very moment nobody was interested any more.

The opportunity has been clearly missed, the teacher turned her attention to other parents, and the children also returned to their toys.

My husband stood there slightly humiliated for a while, then – as it was a new workday – he hit the road …towards the logistics consulting……for the sake of US chemical conglomerates….as procurement manager…..

_______________

A napokban céges rendezvényre voltunk férjemmel hivatalosak, amiről eszünkbe jutott, hogyan is kezdődött az ő belgiumi karrierje – és hogy ebből pontosan mit is érzékeltek gyermekeink.

Egy 7 évvel ezelőtti hűvös reggelen hullt le az oviban a lepel egy végzetes félreértésről, miután az óvónéni megkérdezte férjemet, hogy mi is a foglalkozása voltaképp.

Ugyanis a kiscsoportban minden héten van valamilyen projekt (“az orvosnál”, “repülőtér”, “költözés”, “tengeri állatok”, stb) és ha egy szülő orvos, pilóta, költöztető, bálnavadász, az nagy segítség, mert nemcsak közelebb hozza a gyerekeket az adott téma megértéséhez, de a személyes érintettség révén a kiskorú hallgatóság részéről garantált a pisszenés nélküli figyelem.

Szóval amikor az óvónéni év elején arra buzdította a gyerekeket, hogy járjanak utána otthon, kinek mit dolgozik az apukája, anyukája, fiunk, Walter, is így tett.

Az óvónéni ennek tükrében izgatottan üdvözölte férjemet már az ajtóban, jelezve, hogy eljött az ő ideje, mert jövő héten szükségük lesz egy ….. postásra.

Gyermekeim édesapja érdeklődve hallgatta a hírt, egy ideig együtt lelkesedve a tanerővel, majd biztosította róla az óvónőt, hogy lélekben velük van, és hajrá csak így tovább, és épp távozni készült, mire az óvónő pontosította, hogy férjemre gondolt.

Mivel a farsang is közelg, ő először azt hitte, hogy az ovinak szüksége van egy apukára, aki beöltözik postásnak, és amikor erre rákérdezett akkor már nem csak ő, de az óvónő sem értett semmit, és akkor végül kiderült, hogy mi történhetett:

Fiunk, fénylő mosollyal arcocskáján, valóban megérdeklődte egy délután apukájától, mit is dolgozik nap mint nap, aztán másnap, ahelyett, hogy szöszi üstökkel, csilingelő vékony hangocskáján azt fuvolázta volna el, hogy “procurement manager egy logisztikai tanácsadó cégnél”, inkább azt mondta: “postás”.

Rövidebb, ráadásul ennek van értelme.

Mikor ezt visszafejtették, az óvónéni mosolyogva, de azért rosszul leplezett csalódottsággal realizálta a makacs tényeket, nyilván arra gondolva, hogy tényleg, mi is lehet az a “procurement manager egy logisztikai tanácsadó cégnél”, lett volna az apuka egy tisztességes postás, és akkor annak az univerzumhoz is több hozzáadott értéke volna

Ráadásul rövidebb is.

Férjem is érezhette a pillanatban rejlő visszafojtott feszültséget, mert a következő módokon igyekezett kiköszörülni a csorbát:

1.) lehet ugyan, hogy végül más pályát választott, de kiskorában egyszer 2 hétig postás akart lenni!

2.) ha a Méhecske csoport legközelebbi projektje procurement managerekről szól logisztikai tanácsadó környezetben, áll szíves rendelkezésre..

De akkor már senki nem figyelt rá.

Az óvónő más, hasznosabb szülők felé fordult, a gyerekek is csalódottan szétszéledtek. Férjem egy darabig leforrázva állt, majd elindult egy újabb munkanapon munkahelyére…. a logisztikai tanácsadó céghez….. ahol mint procurement manager….

Authentic

In a (Gazelle) bike shop in Antwerp, Belgium.

My husband (to the shop assistant): ‘I would like a bike for myself – what do you recommend?’

Shop assistant: ‘Now, that I look at you, the Heavy Duty model for sure.’
My husband: ‘Heavy Duty – very authentic. Describes my whole existence. Let’s find a bike to my wife, too. Do you have also models like ‘Easy Life’?’

Chuck

Me (to my husband, leaving the restaurant): ‘Aren’t you cold?’

He: ‘Of course not! It’s because I am a Very Tough Guy.’

Me: ‘I see. Shall we call a taxi home or rather walk?’

He: ‘Uhh, rather taxi, no walk.’

Me: ‘Pardon? Didn’t you say you were a Very Tough Guy?’

He: ‘Eeeehmmm.. of course I am. Only I feel sorry for the pavement..’