A mai napon fogászati kezelésre voltam hivatalos.
Belépve Ismerős DrÚr szentélyébe:
Ő: “Hogy van mindig?”
Én: “Ameddig önnel találkozom, remekül.”
Ő: Ez igazán kedves!!”
Én: “Úgy értem AMEDDIG. Aztán ez egész gyorsan el szokott múlni.”
Ő (lefittyedt mosollyal): “Egy pillanatra pedig azt gondoltam, hogy ön más, mint a többi páciensem…”
Én (érzelemittasan): “Dehát épp arra készül hogy kihúzza a bölcsességfogam!!”
Ő: “Nézze. Rossz helyen van. Kinőtt – hiba volt…egyáltalán mi szüksége van magának bölcsességfogra? Úgy látom, nem szorul tuningra.”
Én: “Ez taktikus volt. Most mondta életében először, még soha senki más páciensnek, jól gondolom?”
Ő: “Ön feltűnően gyanakvó. Kérem, foglaljon helyet a fogorvosi székben..”
Megtörténik a művelet.
Ő: “Natessék, itt van. Kívánja eltenni szuvenírnak?”
Én: “Well, a “szuvenír” szóról nekem több minden beugrik, pl parfüm, édesség … de kihúzott bölcsességfog most valahogy nem. Így az ünnepélyes átadástól ezúttal eltekinthetünk.”
Ő: “Csalódottá tesz..”
Én: “Úgy érzem, az ezzel járó pszichés tehert most fel fogom tudni dolgozni. Viszlát! Azaz miket is beszélek…”
Ő: “Késő, már kimondta. Viszlát!”
