Long live your country! Whatever it is called..

– Hungarian follows –
The days at the end of March remind me of the occasion, when some years ago our family got invited by friends to a Greek event: on 25 March all Greeks traditionally celebrate (via singing and dancing) the fact that they successfully fought for independence from the Turkish (Ottoman) Empire after 400 long and painful years.
Our son was still small – you might know, this is the age group when children already like to make bold statements, preferably in public, when the power of their vocal chords is directly proportional to the number of people around within great hearing distance – and so when the Greek national anthem started and people were standing up with tears in their eyes he found it the right moment to ask it loud and clear:
“…..And so here everybody is really TURKISH?”
At that moment my husband, myself and our daughter immediately replied in such a perfect coherence and syncronity which according to any randomly chosen family psychologist would have been seen as the Ultimate Sign of Family Unity, and which, by the way, is hardly ever experienced in our family, however this time our carefully elaborated message was perfectly aligned both regarding content and form, being: “SSSSSHHHHhhhhhhhhhh!!!!!!!”
I cannot but wonder how anachronistic construction a child is: it is not only the ‘mute’ button which was completely missed out at the design, but also basic blogging features (‘moderation’ and ‘pre-approval of comments’) seem to be also missing..
___________
Március vége egy múltbeli eseményre emlékeztet: anno görög barátaink ünnepre invitáltak bennünket – énekkel-tánccal emlékeznek meg a pirosbetűs márc. 25-i nemzeti sorsfordítóról, amikor is népük 400 kínkeserves év után kivívta az Ottomán Birodalomtól való függetlenségét. 
Fiunk még kicsi volt, abban az életkorban – talán ismerősen cseng egyeseknek – amikor a gyerekek szívesen tesznek bátor kijelentéseket, mindezt lehetőleg széles nyilvánosság előtt, főképp olyan helyzetekben, ahol a kijelentés bátorságának foka egyenes arányban nő a hallótávolságon belül elhelyezkedő felnőttek számával.
Ezután már nem is volt különösebben meglepő, hogy mikor az egybegyűltek épp felállni készültek könnycseppel szemükben a görög himnusz felcsendültekor, fiam szép hangosan (ahogy mindig biztatjuk hogy beszéljen), valamint kristálytiszta artikulációval feltette a kérdést, miszerint “..És akkor itt most tényleg mindenki TÖRÖK?”
Abban a pillanatban házastársam, én, és lányunk a családunkban normál hétköznapokon egyébként csak egészen kivételes esetekben megmutatkozó egyetértésben reagáltunk, az összehangoltságnak olyan fokát felmutatva, melynek láttán bármely tetszőleges családpszichológus elégedetten csettintett volna nyelvével hogy ez aztán a családi egység, mely üzenetünknek lényege röviden összegezve a következő volt: “PSSSSSSSssssszzzzzzztttttt!!!!!!!!!”
Nem győzöm csodálkozni, mennyire korszerűtlen konstrukció is egy gyerek: nem csupán “elnémít” gombot mulasztottak el rátervezni, de a legalapvetőbb blogolási funkciókkal (“kommentek moderálása/engedélyezése”) sem rendelkezik..

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s